Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a tiedet gondatlanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt.
Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy, hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.
Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:
-Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, de nem történt semmi.
Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel.
Az ember megdöbbent. El sem tudom képzelni, miről beszélsz! - mondta.
Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal.
Az ember bólintott.
Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.
És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.
Az ember szégyenkezve bólintott.
Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged. - mondta az angyal.
És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.
Az ember újra bólintott, de már sírt.
Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.
Hasonló lehetőségek mindannyiunknak adódnak az életében, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan,mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.
Mi nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük.
De még nincs veszve semmi. Még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket! Elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára!
Elkezdhetünk hinni magunkban!
„Dolce Vita” élő jazz zenés Bálint napi borvacsora
Szeretettel meghívjuk Önt és Kedvesét 2010. február 13. 18:00 órai kezdettel az Oroszlános Borvendéglőbe egy különleges Bálint napi borvacsorára. Az est folyamán élő zenével fűszerezzük Baranczó Attila chéf által a Szirmay kúria édes boraihoz komponált ételeit.
Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.
Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe.
Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen.
Egyszerűen csak szereted.
És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang.
Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből.
Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére.
És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.
Az egyik rém, ami az önbizalmunkat elijeszti - a következetesség; tisztelet az elmúlt cselekedeteink és szavaink iránt, mivel mások nem juthatnak egyéb adatokhoz, hogy pályánkat kiszámítsák, és mi rettegünk attól, hogy csalódást okozzunk nekik. De miért kellene a fejed állandóan hátra fordítanod? Mert netán ellentmondanál valaminek, amit valamikor, itt vagy ott kijelentettél? A bölcsesség szabálya, hogy sose támaszkodj csak az emlékezetedre, hanem vesd alá a múltat az ezerszemű jelen ítéletének és minden napot újként élj meg... Az ostoba következetesség a kisszerű agyak mumusa. A törpe államférfiak és hittudósok imádatának tárgya. Az ilyen következetességhez egy nagy léleknek egyszerűen nem lehet köze. Akár a falra vetődő árnyékával is foglalkozhatna ilyen alapon.
Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt.
Egyszer csak megszólalt az indián: "Hallok egy tücsköt.'' ,,Az nem lehet" - mondta a barátja. "Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?!" "Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!" "Ez őrültség!" - mondta a barátja. Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt.
A barátja álla leesett. "Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van." "Nem" - válaszolt a bennszülött -, "az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől.
A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban." "Ez lehetetlen, én soha nem hallanék meg egy tücsköt ekkora zajban!"
"Nem, az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom." - Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette őket. Harmincméteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon az érme, ami leesett, nem az övék-e. "Látod már, mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra."
Én-én vagyok. Se több, se kevesebb.. őrült, esőben mezítláb táncolós, felhők felett repülős, mindent és mindenkit szeretős, szeretni:bátor lélek vagyok. Nem bírálok és ítélkezem, elfogadom, hogy olyan vagy amilyen, mert Te Te vagy. Örömet lelek minden szépben, elolvadok a zenében, hol izzó lávaként, hol hunyorgó parázsként. Fákat ölelgetek, állatokat szeretgetek, csodálok mindent mi él vagy élt. Téged is. Mert mersz ember lenni, vagy azért, mert nem. Mert mersz szeretni, vagy azért mert nem. Engem kevesen értenek. De aki igen, az talán már érti mit jelent szeretni...
Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.
